Mert FÉLÜNK, hogy valaki megint uralkodni fog rajtunk, hogy hatalmaskodásával megbánt, hogy az életünk során küzdelmesen kiharcolt függetlenségünket, szabadságunkat fel kell adni. Félünk, hogy megint olyan függőségbe kerülünk, mint a szüleinkkel voltunk gyerek korunkban, hogy olyan helyzet áll elő vezető és vezetett között, amiben mi gyerekesítve leszünk.
Ugyanúgy FÉLÜNK attól is, hogy nem leszünk jó vezetők, hogy nem vagyunk képesek megfelelni az elvárásoknak, hogy a felelősség agyonnyom. Hogy vezetőként céltáblává válunk, akit mindenki kritizálhat, és ezáltal elkezdünk kételkedni magunkban, és azon fogunk gyötrődni, hogy miközben mi mindent megtettünk, a lelkünket is kitettük, eközben a többiek ezt nem ismerik el.
Vagy csak egyszerűen félünk mindentől és mindenkitől, mert újból és újból lejátsszuk a fejünkben a sérelmeinket, a csalódásainkat, a cikis helyzeteket, mert folyamatosan ijedt lelki szemeinkkel kémleljük a jövőt, és félünk, szorongunk, hogy mi lesz a következő kudarcunk az életünkben. Mit mond, mit tesz a párunk, a főnökünk, a házmester, a szomszéd, a hivatal nagyhatalmú embere, akiket egyre kevésbé értünk, akik a számunkra egyre kevésbé logikus, elfogadható, igazságos módon viselkednek velünk. És már egyetlen mentsvárunk, hogy a barátainknak időnként kipanaszkodhatjuk magunkat.
Észrevettétek? Egyre több megbomlott elméjű emberrel lehet találkozni az utcákon, akik fennhangon mondják a magukét. Figyeljétek meg! Ők sem tesznek mást, csak a valós és vélt sérelmeiket ventilálják folyamatosan, haragszanak mindenkire és mindenre. Ha mi is folyton csak panaszkodunk a barátainknak, akkor igen vékony az a határ, ami elválaszt tőlük…
Talán azért nem bízunk egymásban, mert magunk is sérültek vagyunk!?
Miközben – ha rá merünk nézni a valóságunkra –, megláthatjuk, hogy pont a félelmeink tartanak gúzsban, a félelmeink által vagyunk manipulálhatóak, és így a saját magunk alkotta félelem várfalai mögött raboskodunk, a szabadság illúziójával. A félelmeink azok, amelyek nem engedik, hogy a társadalmunk fenntarthatatlan struktúráit, a megnyomorító intézményeit lebontsuk, hogy végre valódi közösségeket alkothassunk, és ezáltal elinduljunk egy valóságosabb szabadság felé.
Hogy végre egy közösségben valóban bátran és szabadon rálépünk arra az útra, ahol képessé válunk egymást vezetni és vezetve lenni, ahol képesek vagyunk megbeszélni azt is, ha a vezetés vagy a követés nem szolgálja a céljainkat. Ahol végre képesek lehetünk lebontani a félelmeink várfalait, és megtanulhatunk újra bízni.
Vágvölgyi Gusztáv - Pabló - a Társadalmi Innovátor Program szakmai vezetője, szervezetfejlesztő, facilitátor, tréner, coach
Add comment
Comments